"Az életedet nem a lélegzetvételek száma határozza meg,
hanem azok a pillanatok - amikor eláll a lélegzeted."

" Először azt csináld, ami szükséges,
utána azt, ami lehetséges,
és hirtelen azon találod magad,
hogy megcsináltad a lehetetlent! "

Assisi Szent Ferenc

"Ne féljünk nagyot lépni, ha ez tűnik szükségesnek. Két kis ugrással nem juthatunk át a szakadékon!"

Ne vedd túl komolyan az életet!
Úgysem kerülsz ki belőle élve.

 ...néha a kezdők látnak legtovább.

„Ha valaki a szemlélődés állapotába lép csupán csak annyi időre is, mialatt egy hangya végigsétálhat az orrán, nagyobb előrelépést tesz a megvalósítás felé, mint ha egy egész életen át erényes tetteket halmoz.” Buddha

„Úgy kellene a világgal bánnunk, ahogy szeretnénk, hogy a világ bánjon velünk.” Arisztotelész

"Próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy
az élet önmagában is óriási érték, s nem szabad
elvesztegetnünk egyetlen pillanatát sem. Nem
a lényegre figyelni, hanem pazarolni az élet
kincseit, majdnem olyan, mint mérget bevenni,
miközben tisztában vagyunk a hatásával. Nem
helyénvaló, hogy az emberek komolyan
elkeserednek, amikor valami anyagi veszteség
éri őket, de a legcsekélyebb szomorúságot sem
érzik, amikor életük valódi értékei vesznek el."

/Dalai Láma/

A ki nem mondott szavak beszélnek.

"Ha már gondoltál rá, akkor ne mond ki,
 Ha már kimondtad, akkor ne írd le,
 Ha már leírtad, akkor ne írd alá,
 Ha aláírtad, akkor ne csodálkozz!"

„Így hallottam.
Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagrihában a Keselyű-csúcson lakozott ezerkétszázötven nagy szerzetes társaságában, akiknek mindegyike elérte a megvilágosodást. Mindentől megtisztultak, igazi, mindenható-képességre tettek szert, tudatukban felszabadultak, bölcsek és megszabadultak volta, olyanok, mint a jól tanított lovak, mint a nagy esőt hordozó sárkányok. Már elvégezték azt, amit el kellett végezni, felismerték, amit fel kellett ismerni, letették a szenvedés nehéz terhét, a helyes megértés révén felszabadultak, és a szellem mindenható-képességével elérték a végsőt. …A Törvény valamennyi kapuját értették, és illúziónak, párának, álomnak minősítették, mint ahogy a Hold tükröződik a vízen, olyannak, mint a visszhang, a jelenség vagy a tükörkép, az árnyék, a mágikus alak és a délibáb. Bár egyik sem valós, mindegyik úgy látszik, mintha létezne.” (Csu-fen-jüan-csi-pin 1-1)

Mindaddig, amíg az emberi lények ragaszkodnak a létezés valóságához, és így szemlélnek dolgokat, nem képesek megszabadítani magukat a szenvedéstől. Amikor azonban ráébrednek a függő keletkezés felismerésére, arra, hogy minden az okok és feltételek révén keletkezik, képesek lesznek letenni a terhüket, mintha az egész világ súlya leesne a vállukról, és elnyerik a végső mindenható-képesség nagy szabadságát és könnyedségét a világegyetemben.

"Hagyd el a rossz szokásokat akkor is, ha arra atyáid tanítottak, és gyakorold a jót akkor is, ha ellenségeidtől tanultad azt. Hiszen nem nyeled le a mérget akkor sem, ha anyád nyújtja, viszont az aranyat ellenséges kézből is elfogadod."

"A nagy: csupa kicsiny; a sok: csupa kevés."
(Lao-ce: Tao Te King)

Biegelbauer Pál:
A hiány

A betegség megállni kényszerít. Töprengésre késztet.
A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint. A szenvedés titkára.
A teljesség hiányának titkára.
De a boldogság és a teljesség titkára is.
Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata.
Amikor szenvedünk.
Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk.
Aki szenved - magányos.
És aki magányos - szenved.
Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz.
Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a kül-világra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, a valóság érinti meg a szívünket.
Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY.
Valakinek vagy valaminek a hiánya.
Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették -
vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs.
Minden szenvedésünk mögött a hiány,
a nincs, a nemlét áll.
Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani nem lehet. Mert a hiányt, a nincset, a nemlétet nem lehet átadni, vagy átvenni. Mert nincs.
Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.
Saját szenvedésünk magánybazártságának tragikumát
még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk
a másik szenvedésének partján. Segítenénk, de nem lehet.
Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan.
Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van.
A rossz titka az, hogy nincs.
Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami - szerintünk - kéne, hogy legyen.