A természet szépsége

Egyszer egy papra bízták a kert gondozását egy híres zen templomban. Azért kapta épp ő ezt a munkát, mert szerette a virágokat, a bokrokat és a fákat. A templom mellett volt egy másik, kisebb templom, ahol egy nagyon öreg zen mester lakott.

Egy nap, amikor a pap fontos embereket várt vendégségbe, szokatlanul nagy gondot fordított a kert ápolására. Kihúzkodta a gyomokat, lemetszette a bokrokat, megtisztította a mohafoltokat, de a legtöbb időt azzal töltötte, hogy kínos pedantériával összegereblyézte és halmokba rendezte az összes  elszáradt őszi falevelet. Miközben ezzel foglalatoskodott, a templomokat elválasztó fal túloldaláról az öreg mester érdeklődéssel figyelte őt.

Munkája végeztével a pap hátralépett, hogy megcsodálja a látványt.

-          Hát nem gyönyörű? – kiáltotta oda az öreg mesternek.

-          Nem rossz, nem rossz – mondta az öreg. De valami hiányzik. Segítsen át ezen a falon, és mindjárt rendbehozom magának a dolgot.

Némi tétovázás után a pap megfogta az öreget, átemelte a falon és letette. Az öreg mester komótosan odasétált egy csaknem a kert közepén álló fához, megragadta a törzsénél fogva és megrázta. Falevelek záporoztak az egész kertre.

-          Nna, ezzel megvolnánk – mondta. Most már visszasegíthet a falon.

A történetet találta és angolból fordította: Sarasvati

Tanulságos történetek: Hol vannak a tigrisek?

Egy nap az öreg szerzetes elindult a kolostorból egy fiatal szerzetessel együtt a városba, ügyeket intézni. A fiatal szerzetes egész eddigi életét a kolostorban töltötte, és csak ritkán merészkedett egyedül a kolostor falaink kívülre. Mielőtt elindultak volna, az idősebb szerzetes így szólt hozzá:

- Óvakodj a tigrisektől. A városban sok-sok emberevő tigris van. Amint látok egyet, szólok.

Miközben jártukban-keltükben bámészkodtak a nagyváros forgalmas utcáján, az ifjú szerzetesnek feltűntek az arra járó csinos nők. Minden alkalommal, amikor egy ilyen szemreveló hölgy mellett vezetett útjuk, az idősebb szerzetes rendre így szólt.

- Most vigyázz! Itt egy emberevő tigris.

Miután visszatértek a kolostorba, aznap este a két szerzetes együtt vacsorázott. Az idős szerzetes megkérdezte az ifjabbat:

- No, és mondd csak, mi tetszett a legjobban a nagyvárosban?

- Az emberevő tigrisek - válaszolta a fiatal szerzetes. 

Az út

Egy ember megkérdezi Wei K'uan-t, a zen mestert:

- Hol van az út?

- Épp az orrod előtt.

- De miért nem látom?

- Azért nem látod, mert van éned.

- Á, szóval azért nem látom, mert van énem. Mester, te láttad már?

- A "te" az "én" mellett még messzebb visz attól, hogy meglásd.

- Ha nincs se te, se én, azért még látható az az út?

- Ha nincs se te, se én, akkor ki akarja látni?

Részletek Mark Twain, Ádám és Éva naplója-ból:

Éva naplója:

Tegnap este bizonyos távolságról követtem a másik kísérleti alanyt, hogy megállapítsam létének célját. Ezt azonban nem sikerült felderítenem. Úgy sejtem, ez egy férfi. Bár férfit még sohasem láttam, pontosan olyan volt, mint egy férfi, és ezért meglehetősen biztosra vettem, hogy férfiról van szó. Észrevettem, hogy ez a lény jobban érdekel, mint a többi kétéltű - ha ugyan ez kétéltű. Mégis annak vélem, mert csapzott haja és kék szeme van, és általában pontosan olyan, mint egy kétéltű. Alig van csípője, lefelé keskenyedik, mint a répa. Ha szétvetett lábakkal megáll, úgy legyökerezi magát, mint egy daru, ezért tartom kétéltűnek, bár az is lehetséges, hogy valami szobor.

Eleinte féltem tőle, és mindig elszaladtam, ha felém fordult, mert attól féltem, hogy rám rohan. Aztán észrevettem, hogy meg akar előlem szökni, és ez természetesen sértette a hiúságomat; órák hosszat futottam utána, mindig húsz méter távolságban, ez idegesítette és dühös lett. Végül felmászott egy fára, és én túl buta dolognak tartottam, hogy lessem, amíg lejön. Otthagytam és hazamentem.

Ádám naplója:

Az új teremtmény folyton beszél. Főként azzal foglalkozik, hogy a dolgoknak nevet adjon. A nagy vízesést - amit úgy szeretek - elnevezte Niagarának. Nem értem, miért. Azt állítja, hogy ez a zuhatag pontosan olyan, mint egy Niagara, tehát nem is lehet más nevet adni neki. Mondhatom, gyenge indok.

Jómagam már semmit sem nevezhetek el. Az új teremtmény maga ad nevet mindennek, ami az útjába kerül, mielőtt én még szóhoz jutnék. Megokolása mindig ugyanaz: pontosan olyan! Itt van például egy új madár, a Dodó. Azt mondja, csak rá kell nézni, mindjárt tudhatjuk, hogy Dodó, mert pontosan olyan, mint egy Dodó. A név rajta is fog ragadni. Mégis fárasztó és hiábavaló lenne, ha ezeken a dolgokon bosszankodnék, pedig mit jelent az, hogy pontosan olyan, mint egy Dodó? Én talán olyan vagyok, mint egy Adó? Azért is Ádám lesz a nevem, a madarat pedig Drontónak fogom hívni, és kész...

Jó tett !!!
--Karácsony elôtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a
maradék ajandékokat, amiket korábban nem tudtam.

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell
mennem" "Karácsony kezd egyre idegesitôbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és ataludni az egészet."

Végülis át tudtam magam fúrni a jatékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tunôdve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelôdtem a játékosztá-lyon, észrevettem egy kisfiút aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette allô idôs hölgyhöz:
"Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?" Az idös hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském"

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amig ô elmegy
szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a
baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tôle, kinek szeretné adni ezt
a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a
legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki."Azt válaszoltam hogy talán télapó tényle g el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

"Nem, Telapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom anyukámnak, és így ô odaadhatja a hugocskámnak amikor odamegy. " A szemei olyan szomorúak voltak amig ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

"Apa az mondja hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."
Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletbôl.
Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett.
Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. "

"Szeretem anyukámat és azt kivánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen. " Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztarcámhoz nyúltam, és kivettem belôle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne ha megszamolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

Oké - mondta. "Remélem van elég. " Én hozzaadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkedzdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt. " Aztán
rámnézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielôtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukam neki tudná adni a húgomnak. Meghalgatott! Még szerettem volna annyi pénzt
is, hogy vehessek egy szál feher rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentôl.

"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát.
Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát. " Pár perc múlva az idôs hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogyse tudtam kiverni a kisfiút a fejembôl.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikkje két nappal ezelôttrôl,
amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nô és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók
fenntartását szolgaló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna
felkelni a kómaból, amibe esett.

Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy
újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállitani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megmegtehették az utolsó búcsújukat a temetés elôtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a
fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve.
Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve hogy az életem örökre
megváltozott. Az a szeretet amit ez a fisfiú érzett az anyukájárt és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.

És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tôle.

- Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid - , hogy elvesszük tőled a virágot.
- Jaj ne! – esett kétségbe Vaskamati.
- De igenis elvesszük!
- Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

A Hatalmas Tenger:

Egy kis hal úszkál a hatalmas tengerben, és láthatólag keres valamit.

Egy öreg hal megkérdezi:
- Mit keresel kis hal, mire fel ez a nyüzsgés?
- A hatalmas tengert keresem.
- Ez itt a hatalmas tenger -mondja az öreg- itt, körülötted, mindenhol.
- Te ezet nem érted - felel a kis hal - ez csak közönséges víz. Én a Hatalmas Tengert keresem!

A legnagyobb megpróbáltatás:

A Dalai Lámát sok tibeti menekült keresi fel indiai székhelyén, Dharamszalában. Ezek az emberek sokszor életük kockáztatásával menekülnek el hazájukból, és sokan közülük a kínai börtönökben átélt embertelen bánásmódról mesélnek.
Egyszer egy ember, aki hosszú évek sorát töltötte börtönben, pusztán azért, mert hazaszeretetét nem volt hajlandó feladni, elmondta Őszentségének, hogy néhány alkalommal nagyon nehéz helyzetbe került. A Dalai Láma úgy gondolta, biztosan arra utal, hogy súlyos testi kínzásnak vetették alá.
Megkérte az embert meséljen, aki elmondta, a legnagyobb megpróbáltatások azok voltak számára, amikor néhányszor oda jutott, hogy majdnem elveszítette tiszta szemléletét kínzóival szemben.

A tábortűz mellett táncoló vitézek

A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? Nem tudták. Nem értették.

- Reggel indulunk haza!

- mondta Hunor.

- Úgy lesz, bátyám.

- válaszolt Magyar.

- Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. -

mormogták többen.

Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki t

udná megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe.

Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot sem ettek. Se nótához, se tánchoz nem volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.

Értékesebb mint egy drágakő

Egy bölcs asszony, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ. „Gondolkoztam…” – szólalt meg. „Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.”

Két utazó angyal megállt,  hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el.

 A család udvariatlan  volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjek ki  magukat. Ehelyett egy picike helyet  kaptak a hideg pincében.

Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal  meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal  kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:

"A dolgok nem mindig azok,  aminek látszanak."

A következő éjjel mindketten  egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek.

Miután azok azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az  angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak.

Amikor a következő napon a  nap felkelt, az angyalok könnyek között találtak a parasztot és a feleségét. Az  egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a  mezőn.

A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta,  hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene  megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és  hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.

A dolgok nem mindig azok,  aminek látszanak, mondta ismét az idősebb angyal.

Amikor a nagyház hideg pincéjében  pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos  olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a  falat, hogy ne találhassa meg. Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában  aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleseget. Helyette odaadtam  a tehenet.

„A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”  

Vu Cseng En: Nyugati utazás, avagy a majomkirály története

Letölthető innen:

http://www.aranyhegy.com/olv/vu_cseng_en_nyugati_utazas_1.pdf
http://www.aranyhegy.com/olv/vu_cseng_en_nyugati_utazas_2.pdf

- Mama miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját:
- Mert én nő vagyok - válaszolta az asszony.
- Ezt nem értem! - mondja a kisfiú
- És ezt soha nem is fogod megérteni ..........-válaszolta gyermekét
átölelve az anya.

Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is.
- Papa, miért sír a mama látszólag minden ok nélkül?
- Minden nő ok nélkül sír. - Ez volt minden amit az apa válaszolt.

A fiúcska felnőtt, férfi lett, és még mindig kereste a választ, vajon miért
sírnak időközönként a nők. Egyszer megkérdezte a Legfelsőbb Hatalmat.
- Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen?
Az Atya elgondolkozva válaszolt:

Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam.

Oly erőssé tettem a vállát, hogy a világ terheit elbírja, mégis oly
gyengéddé, hogy vigasztalást is tudjon adni.
Oly belső erőt adtam neki, ami lehetővé teszi, hogy akkor is tovább menjen,
amikor már mindenki más feladja, hogy a betegségek és a bánat idején is
ellássa családját panaszkodás nélkül.
Oly mély érzéseket adtam neki, amelyekkel gyermekeit mindig és minden
körülmények között szereti, még akkor is, hog a gyermek őt mélyen
megbántotta.
Oly erőt adtam neki, mellyel a férjét minden hibájával együtt szereti és
elviseli, és azért alkottam a férfi oldalbordájából, hogy vigyázzon férje
szívére.
Oly bölcsességet adtam neki, hogy tudja egy jó férj soha nem sérti meg a
feleségét, mégis néha próbára tesz a nő érzéseit, határozottságát és
kitartását, hogy szikla szilárdan férje mellett áll-e?
És végezetül könnyeket is adtam neki, hogy sírhasson.
A könnyek kizárólag csak az övéi, és annyit használ belőlük, amennyire csak
szüksége van.

Látod: Egy nő szépsége tehát nem a ruhájától függ amit éppen visel, vagy az
alakjától amilyen az ő formássága, de még nem is attól ahogyan a haját
viseli.
Egy nő szépségét a szemeiben ismered fel, mert ez a szíve kapuja, ahol a
szeretet lakozik.

Add tovább ezeket a goldolatokat minden nőnek, akit csak ismersz. Ha ezt
megteszed, valami csodálatos dolog fog történni. Segíted a nők
önbecsülését!
HISZ MINDEN NŐ SZÉP AKI SZERET!

OSCAR WILDE: A csalogány és a rózsa

-Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltotta a diák -, csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa!

Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén, kinézett a levélréseken át, és elcsodálkozott.

-Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltotta a fiú, és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.

-Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka a csillagoknak, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak, és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.

-A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák -, és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja fejét a vállamra, és a kezét a kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni, és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant, és a szívem meghasad belé.

Leborult a fűre, kezébe temette arcát, és sírt.

-A leghűségesebb szerető, kétségkívül - mondta a csalogány, - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos dolog a szerelem! Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árusítják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az aranymérlegen.

-Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.
-Vajon miért? - kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban.
-Vajon miért? - suttogta a szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.
-Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.
-Egy szál piros rózsáért? - kiáltották. Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett.

De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán, és a szerelem misztériumán gondolkodott.

Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait, és a levegőbe emelkedett. Mint árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött. Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá, és megült az egyik ágán.

-Adj egy szál piros rózsát - szólította meg -, és én eléneklem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.
-Az én rózsáim fehérek - felelte -, fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.

Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a napórát fonja körül.
-Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá -, és én eléneklem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.
-Az én rózsáim sárgák - felelte -, sárgák, mint a hableány haja, aki borostyántrónuson ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.

Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.
-Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én eléneklem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.
-Az én rózsáim pirosak - felelte -, pirosak, mint a galamb lába, és pirosabbak a nagy korall-legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fény elpusztította bimbóimat, és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.

-Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány -, egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?

-Van egy módja - felelte a fa -, de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.

-Mondd csak - szólt a csalogány -. nem félek.

-Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa -, magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben, és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömölnie az én ereimbe és véremmé kell válnia.

-A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány -, és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben, és figyelni a napot aranyszekerén és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és a dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve egy emberi szívhez képest?

Ezzel széttárta szárnyait, és a levegőbe emelkedett. Mint árnyék, suhant el a kert fölött, s mint az árnyék, lebegett végig a ligeten.

A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel sem száradtak a könnyek.

-Légy boldog - kiáltotta a csalogány -, légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben, és önnön szívem vérével festem meg. Viszont annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a szerelem bölcsebb, mint a bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya, és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz, és lehelete akár a tömjén.

A diák fölnézett a fűből, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.

De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.

-Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta -, nagyon egyedül leszek majd nélküled.

A csalogány énekelt hát a tölgyfának, és a hangja olyan volt, mint az ezüstkorsóból felcsengő vízcsobogás. És mikor befejezte a dalt, a diák felkelt, s elővette zsebéből a jegyzőfüzetét és irónját.

-Kétségkívül van formaérzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten -, ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudni való, hogy minden művészet önző.

Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára, elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.

Amikor pedig a hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében, és a hideg, kristályos hold lehajolt hozzá, úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, és a tövis egyre mélyebben fúródott keblébe, és szíve vére egyre apadozott.

Előbb a szerelem ébredéséről dalolt egy ifjú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett - halovány, mint a hajnal lába, és ezüstös, mint a virradat szárnya.

De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek.

-Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben nekifeszítette a keblét a tövisnek, egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.

És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.

És a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szorítsa magát jobban a tövishez.

-Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek, a tövis belefúródott a szívébe, és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.

És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája.

De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt, és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.

S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold, és megfeledkezett a virradatról, s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség, és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait.

-Nézd, nézd - kiáltotta a fa -, kivirult a rózsa!

De a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.

A diák meg kinyitotta délben az ablakát, és kinézett rajta.

-Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel -, egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van. - Kihajolt, és leszakította.

Azután felvette a kalapját, és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.

A professzor lánya a tornácon ült, és kék selyemfonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.

-Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát! - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé, és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.

De a lány arca elborult.

-Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta -, különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem, és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.

-Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák; és a rózsát kihajította az utcára, egyenesen a kerékvágásba, és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.

-Hálátlan?! - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van olyan ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székéről, és bement a házba.

-Milyen buta dolog is a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit, és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez, és a metafizikát fogom tanulmányozni.

Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy, poros könyvet, és belemerült az olvasásba.